Jódal Rózsa
A szarom! Az én semmi kis szarcsimbókom!
Hányszor, de hányszor hallottam ezt kicsi koromban az apám szájából!
Anyám persze a védelmébe vett.
– Sándor! Hogy beszélhetsz így a mi kicsikénkről? A mi Egyetlenünkről!
– Ugyan! Erről a ványadt kis sápkóros idegen rondaságról beszélsz? – s elegánsan lepöccentette a hamut soha elfogyni nem látszó cigarettájáról.
Eleinte nem is fájt. Nem éreztem a súlyát.
Apám ritka szép emberpéldány volt. Délceg termet, egy színésznek is díszére váló férfias arc, hullámos szőke haj, villogó, kifejező, olykor színüket váltó, különös zöld szempár, szabályos, ragyogó fogsor, lenyűgöző modor.
Bámultam az eszét, az erélyét.
Csenevész, későn érő kislány voltam. Hosszú, szőke copfokkal, amelyekbe anyám nagy szeretettel, gyengéden nem is két, hanem sokszor három masnit is belefont, beletűzött. Kettőt a varkocsaim végére, egyet pedig a halántékom közelébe. Majomszeretettel csüggött rajtam.
Na, csak ez hiányzott az apámnak!
-Mi ez a cigányos cicoma? Nem bohóc ez a gyerek!
És kitépte hajamból a masnikat.
-Meg ne lássam rajta még egyszer ezeket a rongyokat!
Anyám pisszenni sem mert, de amikor kettesben voltunk, simogatott, becézett, a masnikat pedig közös megegyezéssel Zsuzsi babám kóchajába illesztettük.
Akkor kezdtem el esténként „sodorni”. Először csak a varkocsaim fonadékait. Addig kapargattam hüvelykujjammal egy-egy „fonadékpikkelyüket”, amíg percegni nem kezdtek. Ez valahogy megnyugtatott.
Ritkán kaptam ajándékot, de első kerékpáromat elég gyorsan meghozta a Jézuska. Mint később megtudtam, anyám először, kezdetnek, egy háromkerekűre szavazott, de apám letorkolta.
-Nem olyan taknyos már, hogy ilyen óvódásoknak való vackerájokkal szégyenkezzen.
Megkínlódtam a nagy böhöm férfikerékpárral. Először csak a nyereg alatt bujtattam át a lábam. Még örültem is az első sikereknek (anyám persze féltett, sajnált), de apám nem sokáig tűrte. Felhördült.
-Mit vacakolsz? Az én lányom ne űzzön csúfot ebből az elit sportból. Rajta! Vesd át a lábad!
Hányszor, de hányszor eldőltem, elestem!
Anyám rohant volna felsegíteni, letörölgetni térdemről, felkaristolt combomról a port, a homokot és a vért, de nem engedte.
-Kisasszony! Tán csak nem vagy cukorból? Ebcsont beforr. Tessék visszaülni!
Néha a csillagokat láttam, de nem mertem ellenkezni. Meg akartam felelni.
Soká tudtam csak úrrá lenni azon a félelmetesen nagy, tekintélyt parancsoló kerékpáron. Amelyet le kellett győznöm. Amelyet, sokszor úgy éreztem, magamhoz kell idomítanom, mint egy lovat. Néhány esésemkor a máz is lejött róla. Akkor kaptam az első pofont. Később a másodikat. Volt, hogy rúgást is. Anyám odarohant, könyörgött:
-Sanyi, ne! Kérlek! Hiszen nem akarta!
Akkor ő is kapott. Apámnak könnyen eljárt a keze. Az a szép, finom ujjú, ovális körmű, elegáns jegygyűrűs kézfeje, ami nekem is úgy imponált. Szerettem volna, ha az enyém is olyan lesz.
-A nyavalyás kétbalkezese!
Aznap este már a fülem mellett is sodorgattam a hajamat.
Aztán lassan-lassan belejöttem. Beletörtek. Beletörtem magamat.
Szép távokat tudtam már megtenni.
Apám vérszemet kapott. Komolyabban kezdett edzeni velem.
-Ha már nem tudtál egy épkézláb fiút kipottyantani, akkor legalább ez a vakarcs mutassa meg, mit tud.
Szavai felélesztették a kíváncsiságomat és az önbizalmamat. Nekifeszültem. Egyre jobban igyekeztem.
És vártam az elismerést, a dicséretet.
Hiába. Egy jó szava nem volt hozzám.
Akkor sem, amikor második lettem egy diákbajnokságon. Sugárzó arccal vártam. Mit is? Legalább egy simogatást. Vagy legalább egy vállveregetést.
Anyám otthon lekváros linzerrel várt.
Apa félrelökte a tálat.
-Mi ez a cécó itt? Na, ne röhögtess már meg! Most essem hasra egy vacak második helytől?
Odaszaladtam hozzá, átöleltem.
-Apa! A tornatanárom egy ötöst ígért ezért! Nekem! Először!
Ellökött magától.
-Mert sarlatán. Fogalma sincs se a sportszellemről, se a pedagógiáról.
Elvörösödve kotródtam el. A linzert sem ettem meg, pedig imádom.
Anya sírt. Tehetetlenségében a kezét tördelte.
Apa napokig rám sem nézett. Így büntetett.
Ha szóltam hozzá, elnézett fölöttem. Levegőnek nézett.
Egyre keményebb edzések következtek. Néha úgy éreztem, a szívem szakad ki a helyéből a megerőltetéstől.
Amikor izzadtan, csapzottan, holtfáradtan hazaértünk, rácsimpaszkodtam. Meg akartam puszilni.
-Apa! Édesapa! Ugye, most jó voltam? Ugye, most jobban teljesítettem?
Egyre feljebb emelte a fejét, nem engedte, hogy elérjem az arcát. Egyre feljebb és feljebb. Amikor pipiskedve valahol a csupasz nyaka közepéhez értem, megrázkódott. Mint a kutya, amikor le akarja rázni magáról az ellenséget. Vagy kirázni bundájából a rázúdult vizet.
-Ugyan, hagyj már békén! Ha éppen tudni akarod, ez még egy nagy… egy nagy – Semmi! Hogy finom legyek, hölgyeim – s itt a reménykedve, esdeklőn figyelő anyára pillantott – Ez bizony egy nagy – Kutyagumi!
Elhatároztam, hogy csak azért is – mindenáron – megszerzem a szeretetét. Harcolni fogok érte!
Hát csak edzettünk és edzettünk.
Közben apámat a munkahelyén valami bántalom érhette. Mellőzés, vagy egyéb. Nem beszélt róla, de egyre zaklatottabb lett, egyre türelmetlenebb. Sokat veszekedett anyámmal, mindenbe belekötött, kritizált, ha volt rá oka, ha nem. Egyre többet hangoskodott, kiabált. Ha anyám magyarázkodni próbált – ütött.
Ez megdöbbentett. Bűntudat fogott el. Magamra vettem. Úgy éreztem, én azzal járultam hozzá a helyzet elmérgesedéséhez, méghozzá azzal, hogy – apám szakszerű és lelkiismeretes dresszúrája ellenére – még mindig nem értem el komolyabb sikereket.
Apám viszont mintha az én fokozottabb tempójú edzéseimmel akart volna valamit kompenzálni.
Valamit. De mit? Kicsi voltam, éretlen, nem értettem hozzá. Anya sem segített. Lehet, hogy ő sem tudta? Vagy csak nem akart vele terhelni?
Apa, stopperórával a kezében egyre csak hajtott, csak hajtott.
Ha nem úgy sikerült valami, ahogyan elképzelte – megütött. Olyankor valósággal eltorzult az arca. Az a szép, ovális, markáns férfiarca, amelyért rajongtam.
Elképedtem.
Én lehetek az oka! Csakis én. Az én tehetetlenségem, lustaságom, tehetségtelenségem.
Még jobban rákapcsoltam. Már semmi sem volt számomra olyan fontos, mint az – eredmény. Az, hogy Neki megfeleljek.
Hajszoltuk egymást. Ő engem, s én magamat.
Néha egészen kifordult önmagából. Üvöltött, csapkodott, ütött.
Már csupa görcs voltam az erőlködéstől, és csupa kék-zöld folt a testem. Az ütésektől.
Amikor végre megszereztem az első serlegemet, azt hittem, nyugvópontra értünk. Ragyogtam ott a dobogón, és egyre az ő tekintetét kerestem.
Anya örömében sírt, tapsolt és integetett, de apa ezúttal is feszült volt és elveszett. Hamar sarkon fordult, és hazament.
Nem értettem. Otthon bezárkózott a szobájába és hallottuk, hogy tombol odabent.
Anya magyarázatot próbált keresni. Mindkettőnk számára.
-Tudod, lehet, hogy az baja, hogy nem Ő ért el személyes sikert. Valaha ő szeretett volna bajnok lenni, de baleset érte, s meglehet, hogy ezt a te sikeredet ő most személyes kudarcként éli meg. Nem tudom, kislányom… Nem tudom, nem értem. S a munkahelyén is valami zűr támadt. Nem beszél róla, de rettentő ideges mostanában.
Akkoriban esténként már sokat sírtam. Átöleltem, gyűrögettem a párnámat, és belezokogtam. Hangtalanul. Megtanultam hangtalanul sírni. Édes istenem, hol tévedtem? Mit kellene csinálnom, hogy minden jó legyen?
Némi kényszerszünet után az edzéseim folytatódtak, de apám hangulata nem változott. Úgy viselkedett velem, mint egy brigadéros. Egyre durvább és elutasítóbb lett – de már nem ütött meg! Akkor sem, ha hibáztam. Ez szöget ütött a fejembe. Viszont eszembe jutott, hogy amikor legutóbb dobogóra álltam – illetve közvetlenül előtte – undorodó arckifejezéssel egy dobozt nyomott, szinte erőszakkal, a kezembe.
-Mielőtt fölmászol Oda, ezt kend magadra az öltözőben! Követelem. Megértetted? Utána dobd el. Azonnal. A szemetes-kosár legaljára.
Csodálkozva mártottam bele ujjamat a dobozba. Kenekedni kezdtem, s láss csodát: a krémes por valamelyest elhalványította – legalábbis egy rövid időre – a kék-zöld ütésnyomokat a nyakamon, s a karomon. „Tehát szégyelled magadat mások előtt!” állapítottam meg akkor keserűen.
Azontúl soha nem ütött meg. Csak semmibe vett. Dirigált és üvöltözött velem, ennyi. De azt már megszoktam. Talán már hiányzott is volna, ha nem teszi. Annyira megszokottá vált… Az edzés részévé lett! Ha-ha…
Viszont amikor egy dobogósnak remélt és nagyon várt sikerem elmaradt, más történt. Valami egészen, egészen más! Valami SZÖRNYŰ!
Hazaérve először is kulcsra zárta a bejárati ajtót, majd dühtől tajtékozva azt követelte anyától, hogy vetkőzzön le. Meztelenre.
Hitetlenkedve néztünk össze anyámmal.
-Térdelj le ide elébem, és kérj tőlem bocsánatot! – tajtékozta.
-De miért, Sanyi, az Istenért!? Miért?
-Letérdelni!
Úgy szaggatta le anyámról a ruhákat, mint egy őrült.
-Azért, amiért egy ilyen semmirekellő buta, buta, tehetségtelen kétballábas kis hülyét szültél nekem! – ordította apám szinte önkívületben és közben ütötte, rúgta, haját tépdeste az anyámnak. Az én szép, imádott édesanyámnak!
Odarohantam, sikoltozva szét akartam őket választani, de csak félrelökött. Ő volt az erősebb.
-Idenézz, te senkiházi!- vicsorgott rám. – Valahányszor ilyen szégyent hozol rám, ezen a szukán töltöm ki a mérgem. Hát úgy igyekezz!
Azt hittem, hogy itt a világ vége. Hogy minden összeomlott. Anyám azonban, amikor Ő diadalmasan, akár egy győztes hadvezér, elvonult, megalázva, összeverve, vérezve is megpróbált csitítani. Még ő csitított! Istenem!
-Nyugodj meg, kincsem. Ne sírj. Ne sírj most, kérlek! Hátha lenyugszik. Hátha elmúlik a roham. Figyelj rám!
S mialatt megtépetten öltözködni próbált:
-Próbáljuk meg eltitkolni. Próbáljuk meg. Mások elől. Előttem csak a te boldogulásod, előmeneteled lebeg. Érted? Hallasz engem? Most ne bőgj. Sikeresnek akarlak tudni! Ez a fontos. NEKEM most ez a fontos. Csak ez.
Nem tudott meggyőzni, de elhatároztam, a kedvéért egy ideig még folytatom. Aznap este sodrás közben már tépdestem is a hajamat.
Az edzéseken rá sem tudtam nézni apámra, kérdéseire nem válaszoltam, a tanácsait, utasításait viszont betartottam. Meg kell hagyni, hasznos tanácsokat adott.
Mégis. Csak rám kellett néznie. Láthatta, hogy gyűlölöm, hogy utálom.
Folytak az edzések. Keményen. Esőben, szélben, rekkenő hőségben. Szinte egymás ellen. Néha már szinte vért izzadtam, de fogcsikorgatva is betartottam az utasításait.
Ő nem győzte cérnával.
Még verseny előtt ismét elővette anyámat. Követelte, hogy – előttem – ismét vetkőzzön meztelenre, s ezúttal egy – már ki tudja, honnan beszerzett korbáccsal – újra leszámolásra készülődött. Egész testében remegett. Ajka cserepes volt, mintha belső láz gyötörné.
Anyám, akár egy robot, már vetkőzni kezdett, amikor megragadtam a karját. Erősen szorítottam és sehová sem nézve kirohantam vele a házunkból. Meg sem álltam vele a szomszédig. Ő, szegény, megnyomorított, beidomított, agyongyötört, megalázott rabszolga lélek persze közben igyekezett volna kitépni magát a markomból és talán visszamenni, de nem engedtem. Vasmarokkal szorítottam. Én voltam az erősebb. Jól megedzettek.
Apám hiába rohant szűkölve, tajtékozva, átkozódva utánunk.
Már nem apám szeretetéért harcolok. Hanem ellene. Az emberi szabadságért. És az igazságért.
Kratka biografija i bibliografija Rože Jodal
Roža Jodal (rođena Varga) rodila se 1. oktobra 1939. godine u selu Sečanj, u Banatu. Osmogodišnju školu i višu gimnaziju završila je u Vršcu, gde je živela sa roditeljima od svoje prve godine. Višu pedagošku školu u Novom Sadu (odsek mađarski i nemački jezik) završila je 1961. godine, a na Filozofskom fakultetu (katedra za mađarski jezik i književnost), isto u Novom Sadu, diplomirala je 1970. godine. Između 1960. i 1980. godine bila je novinar i urednik književne rubrike u dečjem listu na mađarskom jeziku „ Jo Pajtaš ” (Jó Pajtás), a od 1980. godine do 1994. godine bila je dramaturg u petojezičnom Govorno umetničkom programu Radio Novog Sada. Od 1994. godine je penzioner.
Piše prozu: novele, priče za decu, romane za decu i za odrasle, radio bajke, radio drame i monodrame za odrasle, parodije, književne i pozorišne kritike.
Objavljene knjige: Gömblakók {Stanovnici kugle} (roman, Forum, 1988); Jégvirágerdőben {U šumi ledenih cveća} (priče za decu, Forum, 1993); Mindenfáj Jánoska panaszai {Pritužbe Cmizdrečeg Jovančeta} (roman za decu, Forum, 1999) ; A csokinyuszi három kívánsága {Tri želje čokoladne zeke} (priče za decu, Forum, 2002) ; Stigma {Štigma} (zbirka novela, Forum, 2005); Figyellek, világ! {Svete, ja te posmatram!} – podnaslov: Hadaró Jutka – (roman za adolescente, Forum, 2007), dobitnik književne stipendije „Benedek Elek”; Kosssssava {Košššššava} (zbirka novela, Forum, 2010), Az éjszaka megérintése (Dodir noći) (izbor novela, Forum, 2019).
Književne nagrade: Prva nagrada za radio-igru za decu Az A/5-ös épület titka (1969), prva nagrada za reportažu Testvériségről – egységről (1969), prva nagrada za novelu „Für Elise” poco a poco ritenuto (1971), prva nagrada za novelu Álmomban Versecen jártam (1996), treća nagrada za dramu Vízben (2004), Književna nagrada Janoš Herceg za trajno životno delo (Herceg János Irodalmi Díj – Életműdíj, életműve elismeréséül, Zombor, 2019), Szirmai Károly Irodalmi Díj (Književna Nagrada Sirmai Karolj) Az éjszaka megérintése című novelláskötetéért, mint az utóbbi két év legjobb novelláskötetéért, 2019), Magyar Életfa Díj (Mađarsko Drvo Života), 2022.
Njene novele, priče za decu, radio-igre, parodije, odlomci romana itd. objavljene su u raznim antologijama na mađarskom i na srpskom jeziku, i u listovima izdatih na mađarskom, srpskom, rusinskom i rumunskom jeziku u Jugoslaviji, Srbiji, Mađarskoj i Rumuniji.
Njene radio-drame za odrasle, radio-igre za decu i monodrame izvođene su na mađarskom, srpskom, slovačkom, rumunskom, rusinskom i makedonskom jeziku.
Ona je ćerka književnice Eržebet Berček (Börcsök Erzsébet), i majka književnika Kalmana Jodala (Jódal Kálmán), dobitnika književne nagrade „Šinko Ervin” (1994) i književne nagrade „Karolj Sirmai” (2010).
Sada živi i radi u Novom Sadu. Adresa joj je: 21000 Novi Sad, Braće Lučić 8. Telefon: (021) 6-372-068. E-mail: jodal@eunet.rs i rozsika.jodal@gmail.com.